Farkasölő álom

Farkasölő álom
Az éjjel nagyon rosszat álmodtam, fél egy után néhány perccel úgy ültem fel, hogy levegőt venni sem mertem.
Az álom többi része nem maradt meg bennem, csak ez. Csak ami lényeges...
A saját udvarunkban voltunk. Nem emlékszem az arcokra, nem emlékszem, hogy volt-e ismerős. Viadalféle lehetett, vadászat, maradj-életben-játék. Egy lándzsa (dárda?) volt a fegyver, aki megszerezte és megölt vele egy élőlényt, kijutott az "arénából".
Egy nő (ismerősnek rémlett) felém hajította a lándzsát. Kitértem és felkaptam a fegyvert. Egy nagy szürke farkas is volt az arénában vagyis az udvarunkon. Nem fogok embert ölni, ha már élet kell a kijutáshoz, a farkast fogom megölni.
A farkas elesett, valamiért az oldalára dőlt. Ott, ahol a valóságban nyáron a paradicsomjaim és a hatalmas, égig nyúló napraforgóim virágoztak. Azonnal ott termett két valaki, nem tudom, ki, mert csak két pár kézként érzékeltem őket, hogy a farkast leszorítsa a földre.
Öld meg! Döfd le! - üvöltötték. Én csak álltam felette és tudtam, hogy szíven kell szúrnom. Nem akartam máshogyan.
Éreztek a csontok roppanását, ahogy a hegy áthaladt rajtuk. A farkas felvonyított. Üvöltött.
Azt hiszem, ekkor ébredhettem fel.
A megfejtés nem túl bonyolult.
A saját udvarom nekem a saját belső világom. Az ellenfelek személyiségem egy-egy része, rétege. Ismerőseim kényszerítenek bele játékokba. Vagy talán a teraszról, a kerítésen túlról nézelődők is a részeim? Könnyen lehet.
És ez hosszú távon valóban maradj-életben-játék. Egyértelműek a feltételek: ha valamit megölsz magadból, ha feladsz valamit, akkor kiengedünk. Akkor élhetsz. Vagy akkor elfogadunk.
A gyilkos szándék is egyértelmű, hiszen felém dobja a fegyvert az a másik, nem átadja. "Kapd el, ha tudod és harcolj, vagy ha nem, hát pusztulj!"
A farkast akartam megölni, nem az embereket. Még ilyen helyzetben sem voltam képes máshogyan dönteni.
A Farkast, aki a Zabolátlan Énem.
Nagyon rég szeretem a farkasokat. Gyönyörűek, lenyűgözőek, erősek, a természet remek alkotásai.
És milyen furcsa: a farkas már azelőtt elesik, eldől, hogy megsebezném. Nem is harcol? Vajon miért adja meg harc nélkül magát? Nem jellemző ez a farkasokra, nagyon nem. Talán ez az egyetlen momentuma az álomnak, aminek nem tudom biztosan a jelentését.
És milyen érdekes, hogy azonnal előterem két pár "segítő" kéz, mihelyst a farkas eldől. Rögtön lesz, aki lelkesen lefogja, hogy megölhessem. Van bennem olyan rész, amelyik boldogan asszisztál a Zabolátlan Én megöléséhez. "Ha beilleszkedsz, jobb életed lesz." "Ha úgy teszel, ahogyan kell, békén hagyunk." "Ha olyan leszel, azt teszed, amit várunk, elfogadunk." És én úgy szeretném, ha végre elfogadnának, szeretnének...
Öld meg! -üvöltik.
És napok óta ezen rágódok: tudom, hogy mit teszek, tudom, mik a hibáim és mégis elkövetem őket. A gyerekemmel szemben, az ő nevelésében elkövetett hibáim ordítanak utánam a leghangosabban. Én ölöm meg benne a Farkast. Magamban most kezd felébredni, a gyerekemben pedig meg akarom ölni? Csak őrlődök, mert ez a teher most nagyon nehéz.
És megölöm a farkast. Szíven szúrom. Az a gondolat vezet, haljon meg rögtön: ne szenvedjen sokat. Nem tudom. De amikor felvonyított, az borzalmas volt.
A fenébe is, volt pár ilyen "gyógyító", ilyen "beszélő" álmom, emlékszem is sokra. Érdekes módon mind ilyen borzalmas... Nálam már csak a sokkterápia válik be?