Az egyetlen

Az egyetlen

Egy különös én lakik bennem,
elrejtve mélyen, mert kegyetlen.
Évek óta harcolunk már, ő meg én.
Álmokkal, képekkel, reményekkel csatázok.
„Sosem adom fel” - ez a fegyverem.
Amiért küzdök, már közel van,
újra elhiszem, hogy van remény.
Felépítem újra az életem, az álmaim!

És az a másik ott a mélyben, megremeg.
Vékony hangon kezd sírni:
„emlékszel? Emlékszel mi volt?
Nem fog sikerülni! Te itt nem lehetsz jó.”
Halk a hangja, a kép, amit mutat, fakó.
Előttem ragyog az út, az új,
és sorba rendezem a képeket:
egy mosolyát és azt, ahogy átölelt.
Ahogy végigsimít mohón a testemen.
Újraolvasom, amit írt.
És mosolygok.
„Gyenge vagy te ott belül.
Most én győzök
és te eltűnsz a semmiben.”

A másik én összerezzen.
„Hát kérdezd meg, eljön-e hozzád!”
Csak legyintek, aztán forgolódok.
Miért is ne jönne? Hisz azt mondta, jó velem.
És hirtelen rám zuhan a magány.
De a reggel tiszta, fényes.
És ő vár ma rám, tudom!
Az árnyék már zokog belül.
„Nem hiszel nekem? Csak fájni fog.
Bántani. Nem kellesz! Neki sem...”
Telnek a napok, a remény erős bennem.
Találkozunk? Együtt vagyunk. Jó nagyon.
A kis hang most már néma,
csak a sóhajait hallhatom.
Ez az út most jó.
Boldog vagyok.

Napok óta nem láttam már,
zavarni mégse akarom.
A másik én megemeli a fejét:
a dögevő most vért szagol.
De jó lenne látni, beszélni vele...
Érinteni, csókolni. Elmondani...
„Hát mondd el neki! Mondd el százszor!
Kérdezd meg, vajon tudja-e!”
- most kedves hangon hízeleg.
„Hát nem ér rá? Jaj, de kár! És holnap?
És holnapután?
Kérdezd csak meg bátran!”

A hang újra erősebb, az idő telik.
„Hallgass! Nem ér rá! Megmondta!
Hiszek neki!”
És fognám a képeket, a ragyogó emlékeket:
ahogy ölel, aztán a mosolyát, szép szemét.
A démon ott belül talpra áll.
A kép homályos.
Illata, mosolya akár a tünékeny szivárvány.
„Talán haragszik rád. Szegény.
Így volt régen is. Emlékszel?”
Jaj, mondd már, hogy nem haragszol!
Mondd, hogy kellek még!
Hogy nem felejtettél el!
És egyre távolibb a kép.

A másik én hangja zeng:
„fogd már fel, hogy nem kellesz neki!”
De hát nemrég még átölelt...
Nem mondta, hogy...
Minden rendben van, tudom.
Egyetlen sor csak a válasz,
hideg és távoli.
Nincs ragyogás, még a fájdalom sem éles.
Tompa, színtelen, akár a régi képek.

A démon kacag.
„Gyenge, magányos gyermek!
Hát nem látod?
Csak én egyedül,
csakis én szeretlek téged!”

2013.01.01.