Álmodni jó

 Figyelem! Erotikus tartalom! Csak 18 éven felülieknek!!!

Álmodni jó

Mint védő talizmánt
hordom magammal a neved
mosolyod a bástyám
fiam képe mellett

Nevedet úgy mondom
mintha talizmán volna
mosolyod megóvna
fonna fényburokba

Lassan alkonyodott. A fiam lendülete mit sem csökkent, az asztalok között helyet keresve fél szememet rajta tartottam folyamatosan. Végre leültünk, de őt nem kötötte le sem a vacsora, sem a fagyi, csak szőtte a történeteit a vonat ablakából látott mindenfélékről. Végül lecsusszant a székéről és belevetette magát a félhomályba.

Bennem is kavarogtak a gondolatok. Fáradt voltam, de elégedett. A nyári levegő megtelt az este illataival, a víz közelségével, a körülöttünk lobogó fáklyák füstös-citromos aromájával.

- Bocsánat – összerezzentem a közvetlenül a hátam mögött megszólaló férfihangtól. Egy férfi magasodott fölém. Rájöttem, az asztalához igyekezne, de nem fér el tőlem, ráadásul Levente széke is keresztbe fordult.

Miközben elhúzódtam az útjából, mintát vehettem az illatából. Néhány asztallal odébb telepedett le, én pedig rajta felejtettem a szemem. Alaposan megszemléltem széles vállait, izmos karját, egészen rövidre nyírt szőke haját. Nézelődésem addig tartott, míg össze nem találkozott a tekintetünk.

A férfi szemlátomást keresett valakit, pillantása többször átsiklott rajtam.

- Anya! - Levente igyekezett felém lélekszakadva. - Maradhatok még? Ugye nem kell még menni aludni? Van itt egy kisfiú, akit meg kell tanítanom görkorcsolyázni.

- Itt? Most? - az már eszembe se jutott, hogy Levente sem tud...

- Most csak elmondom neki. Majd holnap. Mert van itt görkorcsolya-pálya is – és már el is ment. A kerítéshez sietett, ahol a lustán ringatózó bambuszok tövében egy szőke kisfiú kuporgott. Levente lelkesen magyarázni kezdett valamit, amit a másik gyerek figyelmesen hallgatott.

A férfi felé pillantottam és láttam, hogy ő is a két gyereket figyeli. Fiam újdonsült ismerőse most felugrott és valamit a markában szorongatva hozzá sietett. Levente megvárta ott a bambuszok tövében, csak amikor gondosan elrejtették azt a titokzatos valamit, akkor jött vissza hozzám.

- Hunorral találtunk egy igazi gyémántot. Ő már meg is mutatta az apukájának.

- Igazi gyémántot? Hűha! És nekem nem mutatod meg?

- Hát... Majd eladjuk és akkor veszünk belőle egy-egy gyűrűt. Én a feleségemnek, Hunor meg az anyukájának.

- Feleségednek? Nincs is feleséged. És egy darabig, azt hiszem, nem is lesz.

- Na jó, de majd ha lesz. Akkor neki adom.

Ebben maradtunk.

Tehát a kisfiú édesapja az a szőke férfi, akit olyan alaposan megszemléltem a vacsoránál. Ez az információ valamiért jóleső érzéssel töltött el és elalvás előtt még sokáig láttam magam előtt a férfi mosolygó arcát. Túl rég vagyok már egyedül, túl régóta nem találkoztam már olyan férfival, aki felkeltette volna az érdeklődésemet és most... Most gondolataim egyre csak egy vadidegen körül járnak. Hajaj...

Reggelihez ballagtunk le a tetőtéri kicsi szobánkból. Korán volt még, igazi nyári reggel, friss, de már érezhető a későbbi forróság ígérete. Kerestem egy félreeső asztalt, Levente jött a szokásos csokis pelyhével, én meg ragyogó piros paradicsomot és ropogós zsömlét választottam. A strandolás reménye még a fiamat is arra késztette, hogy kivételesen evésre használja a száját és így hamar végeztünk. A székemet igazgattam már a helyére, amikor a lépcső tetején felbukkant a szőke kisfiú, nyomában a magas férfi, akit már az este alaposan megszemléltem. Körbepillantott a helyiségben, egy rövid ideig figyelte a fiamat, ahogy az vállára akasztja a hátizsák pántját. A mellette álló fiúcska felemelt kézzel üdvözölte Leventét, ő azonban már a kijárat felé igyekezett, nem vette észre a másikat.

A víz már most is meleg volt, ahogy Levente a vízipisztollyal rám locsolta.

- Anya, gyere, harcoljunk! Megkapod a kisebb pisztolyt.

- Köszi...

És harcoltunk. Tehettük: még korán volt, a legtöbb nyaraló nem jött még le a partra, aminek felettébb örültem. Elég vicces látvány lehettem bikiniben, kezemben a vízipisztollyal, amint a térdig érő vízben loholok és próbálom elkapni a fiamat, aki szakadatlan lőtt rám. Természetesen az ő fegyvere kategóriákkal nagyobb volt az enyémnél, esélyem se volt eltalálni, a közelébe se jutott a fáradt kis vízsugaram. Apró tüsilabdát vágtam hozzá:

- És most bummm! - sarkon perdültem, hogy bosszúja elől meneküljek.

Azzal a lendülettel hanyatt is estem, megbotlottam egy mögöttem álló emberben.

- Bocsánat -nyögtem volna ki, de rettenetes zavarba jöttem: a szőke férfi vigyorgott rám.

- Nem történt semmi baj – a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

Levente ebben a pillanatban bukkant fel a víz alól és azonnal lőtt a vízipuskával. Azt nem vette számításba, hogy mellettem ott áll még valaki, aki épp lehajol hozzám. Sikerült hát eltalálnia a szőke kisfiú édesapját.

- Bocsánat – mondtam újra, de a szemem nem tudtam levenni a férfi mellkasán lepergő vízcseppekről.

- Csata! Harcoljunk! Megvédelek, apukám! - a kis szőke harcos elszántan rontott a harctérre és ádáz csata vette kezdetét.

A harc számomra véget ért, beljebb mentem hát, hogy lemossam magamról a homokot. A férfi közben letelepedett egy fűre terített takaróra, nekem meg valahogy nem akaródzott a közelébe sétálni. Azok a legördülő vízcseppek veszélyesnek tűntek... Végül mégsem tehettem mást, a partra kászálódtam én is. A mi pokrócunk is a közelben volt, gyorsan a törülközőmbe csavartam magam, elnyúltam a nagy fa árnyékában és könyvet vettem elő,. Kár, hogy egyetlen sort sem értettem belőle...

A két gyerek egy darabig kergette egymást a vízben, amíg a kisebb fiú el nem unta és az apjához szaladt.

- Fagyizni megyünk! - kiabálta egy kevés idő múlva Leventének, aki egyre pocsolta a vizet maga körül. - Jössz?

Fiam félretette a vízipisztolyt és rám nézett.

- Mehetek?

Elővettem a pénztárcámat és pénzt nyomtam a kezébe.

- Mehetsz.

Levente most a magas férfi mellett ballagott és neki magyarázott valamit. Elgondolkodva néztem utánuk.

Lehunyt szemmel feküdtem az árnyékban, egészen ellazulva, ám egyszer csak felriadtam: valaki állt megállt mellettem. Összerezzentem, felnéztem és egy fölém tornyosuló alakot láttam. Felültem.

- Levente megkért, ezt adjam vissza, ő most nem ér rá – A tenyerén tartotta a pénzt, amit az előbb fagyira adtam a fiamnak. - Fagyiznak és fontos terveket szőnek, bunkerekről és gyémántokról.

Elvettem a pénzt. Egy pillanatra hozzáért a kezem a kezéhez és furcsa borzongás járt át. Félre is kaptam a tekintetem, azt sem tudtam, mit mondjak.

- Ezt a könyvet ismerem, nagyon jó. Jó olvasást! - és letelepedett a saját pokrócára, én meg csak pislogtam megkukulva.

Tíz óra tájra elviselhetetlen lett a meleg, tartottam tőle, hogy fiam fehér bőre ropogósra pirul a napon. Ismeretlen ismerőseink is hasonlóan érezhettek, láttam, szedelődzködnek.

Leventének cseppet sem tetszett a kényszerű szobafogság, nem segített sem a kártya, sem a társasjáték. Halak jegyű, lételeme a víz, legyen szó kádról, tóról, úszómedencéről. Ha vizet szimatol, nem nyughat. Anyai szívemet kérgesre keményítettem.

- Nem megyünk strandra ilyen hőségben, délutánig itt leszünk. Alszunk, pihenünk. Délután, ha már nem lesz ilyen elviselhetetlen a forróság, visszamehetünk. Hidd el, Hunor sincs lent. Biztosan ők is hűsölnek az apukájával itt a panzióban.

Ezt kár volt említenem. A fiam azonnal felpattant, hogy akkor ő bizony megkeresi Hunort és majd játszanak együtt. Neki van tűzoltó autója, mondta már az este is. Mire megkérdeztem volna, hogy hogyan akarja megkeresni, már a recepció felé tartott, otthagyva engem az agyamban keringő képekkel, amik egyre csak a hűvös szobában pihenő jóképű apukát láttatták velem.

- Tudom, melyik szobában laknak. Átmehetek?

- Kopogsz és megvárod, míg beengednek. És megkérdezed, ráérnek-e.

- Jaj, anya, tudom -türelmetlenül legyintett. - Mehetek?

- Mehetsz... Egy órát maradhatsz.

- Te vagy a világ legjobb anyukája... - és elhúzta a csíkot.

Az ebédet Levente szó nélkül, tőle merőben szokatlan módon befalta. Menni akart játszani.

Na, azt már nem! Csendes pihenő! Fiam viszont megmakacsolta magát: megbeszélték Hunorral, hogy ebéd után folytatják. Megígérte neki, hogy átmegy és az apukája meg is engedte. Nem, egyáltalán nem is álmos. Hunor se az, biztosan nem.

Megadtam magam. Tudtam, mennyire vágyik a gyerektársaságra és az iskolán kívül olyan ritkán van benne része. Gondoltam, ha zavar, hát majd „hazaküldi” a kisfiú apja.

Én viszont határozottan álmosnak éreztem magam. Elbágyasztott a meleg és az ebéd. Nos, hát ezért nyaralás a nyaralás, ezért a szabadság – lehet ebéd után leheveredni, pihenni.

Kopogásra riadtam fel. A strandruhám alaposan összegyűrődött, a hajam borzas és az ajtóban a szőke férfi mosolygott.

- Ha nem bánja, mutatnék valamit. Jöjjön.

A szobájukba mentünk. A sötétítőfüggönyök kizárták a fényt és a hőséget, a kis szoba a miénknek pontos mása volt. Az ágy előtti puha szőnyegen a két gyerek nagy egyetértésben, elnyúlva aludt a kisautók között. A férfi elvette mellőlük a játékokat és egy könnyű takarót terített rájuk.

- Egy kávét? Frisset, egyenes a mikróból? - nevetett, szeme különös fénnyel ragyogott. Volt valami a mosolyában, valami különleges. Minden mozdulata, ő maga sugározta ezt a különös aurát. Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, erőt.

- Látszik, hogy szükségem van rá? - kezet nyújtottam neki. - Judit. És tegeződjünk.

- Gábor. A kávé nem létszükséglet, de szeretem. Nem épp mikrózva, de így is elmegy. Felhoztam magammal, mást terveztem, a kávézáshoz, de ha már így alakult, megfelezem veled.

Zavarban voltam nagyon. Meséltem a fiamról, ő is mesélt a fiáról, meg mindenféle apróságról.

- Hol laktok? -nézett rám végül Gábor.

Megmondtam a kis alföldi város nevét, mire ő biccentett.

- Szomszédok vagyunk – kiderült: alig ötven km-re élnek tőlünk, a megyeszékhelyen. Elhallgattunk mindketten. Csendesen néztük a két gyereket percekig.

- Nem akarlak zavarni, visszamegyek a szobámba. Ha majd felébrednek, visszaküldöd Leventét, jó?

- Nem zavarsz. De ahogy gondolod.

Elköszöntünk egymástól, felballagtam a szobánkba és elővettem a könyvet, de nem kötött le. A laptopom következett, a nyári uborkaszezon tökéletesen hírmentesnek bizonyult. Marad a zenehallgatás.

Kedvenceimet kerestem elő, Mátyás Attila dalait, meg Chris Cornell-t.

„..Holnap, mikor elmegyek
Már nem kérdezel és én nem kérdezek
Holnap már messze járok,
Ahol nem várnak szerelmek, új barátok
Ha láttál volna mindent mit én,
Ha láttad volna milyen a fény
Ha jártál volna velem nagyon mélyen
Megértenél végre mindent, mitől féltem
Maradj ébren...”(1)

Mennyit mentem már. Mennyit menekültem, mennyit küzdöttem. Elég már! Most már akarom: várjon rám új szerelem... Már nem akarom így folytatni tovább. És egyre csak Gábor járt az eszemben.

Levente csillogó szemmel érkezett vissza, frissen, kipihenten. Mehetünk is strandolni... Abban reménykedett, hogy ott lesz majd Hunor is. Igazság szerint én is ebben bíztam, ám hiába néztem körül, sehol sem láttam a kisfiú szőke fejét. És furcsa mód csalódott lettem, hogy apja alakja sem magasodik ki a strandolók közül. Egész nap nem találkoztunk már velük.

A másnap reggel is ugyanolyan forrón indult, mint az előző és később sem lett hűvösebb. A mólók mellett hattyúk úszkáltak, egyre közelebb és közelebb hozzánk, várták, mikor pottyan valami a fiam kezéből. Levente azonban megbirkózott a fagylalttal, nevetve fityiszt mutatott a madaraknak és hízelkedve megpuszilta a kezem.

- Anya, lehet hajózni. Hajókirándulás. Menjünk hajózni. Most majd úszunk Hunorral, aztán menjünk hajózni. Jöjjön ő is. Gyerekeknek van kitalálva. Gyerekhajó. Nézd, ott jön az apukájával! Megkérdezem, jön-e hajózni!

Megdobbant a szívem, ahogy megláttam a szőke férfit. Nagyon jó érzés volt újra látni. Ő is elmosolyodott.

- Szóval hajózni mennek a z ifjú harcosok?

- De csak úszás után – tártam szét a karom megadóan.

- Akkor legyen előbb úszás, aztán ebéd és végül hajókirándulás.

A két gyerek mosolyogva integetett a hajóról, Gábor hunyorogva nézett rám.

- Van egy bő óránk. Hová menjünk? Mondd meg te!

- Menjünk fel a szobába, az pont elég nekem.

Felmentünk a szobájába.

- Tegnap vettem, volt ideje lehűlni – egy palackot mutatott felém. - Jó lesz?

- Jó – leültem az ágyra, magam alá húztam a lábam. Gábor a laptoppal matatott valamit, a hangszóróból egy gitár tiszta hangja kúszott felém.

Az énekes hangja nyers volt, kemény, akár a húrok pengése. Tiszta és erős. A dal körülölelt, a bőröm alá férkőzött. Szeretem ezt a zenét.

Gábor poharat nyújtott felém.

- Mire igyunk? - kérdeztem, még mindig a zene hatása alatt.

- Igyunk a rock'and'rollra – mosolygott és ittunk, aztán végigdőlt az ágyon, úgy játszott a poharával , hogy nézhesse a bor lassú áramlását. Hátamat a párnának vetve ültem és őt figyeltem, az izmai játékát, a finom szarkalábakat a szeme körül, a mosolyát.

A bor ellazított, a meleg elbágyasztott. Hallgattam a történetet, amit mesélt a munkájáról és közben megbabonázva néztem az ujjait a poháron. Ahogy a párnát igazgattam, hozzáértem a karjához. Valami összerándult bennem, valami, ami rég elfojtva, nagyon mélyen élt és még most sem szabadulhatott igazán. Fészkelődni kezdtem és a végén úgy ítéltem meg, hogy pont az a párna a legkényelmesebb, amin az ő feje nyugszik. Innét már csak egészen kicsit kellett mocorognom, hogy a karja legyen a párnám. Mire eddig jutottam, zavarba jöttem és felültem.

- Mi a baj?

- Semmi, csak úgy nem látlak.

- Hát helyezkedj úgy, hogy láss – és kihúzta a karját a feje alól,én pedig elhelyezkedtem. Nagyon finoman simított végig a vállamon, a hátamon, óvatosan, kicsit talán tétován. Nem mertem mozdulni,de talán még levegőt venni sem, féltem, hogy hozzá érhetek a testéhez, miközben meg más vágyam se volt, csak hogy szorítson már végre magához.

- Mennünk kell, mindjárt beér a hajó – Gábor nagyot sóhajtott, aztán feltápászkodott. Ennyi lett volna az egy óra???

Az este sem telt lassabban, mégis minden percét élveztem. Élveztem, ha nézhetem a mosolyát, a mozdulatait, a víz mellett az alakját. Jó volt mellette ülni és zenét hallgatni, nézni a gyerekeket. Éjjel róla álmodtam. Szeretkeztünk.

Másnap reggel nem jöttek reggelizni. Eszembe jutott: kirándulnak autóval rokonokhoz, akik valahol a közelben laknak. Reméltem, nem sokáig tart a rokonlátogatás, és hamarosan élvezhetem Gábor társaságát.

Sokáig strandoltunk, ám újdonsült ismerőseink nem érkeztek meg később sem. Felmentünk a szobánkba, lemosni a homokot magunkról még vacsora előtt.

A készülődés elhúzódott, Levente nem volt éhes, én pedig tanácstalanul nézegettem a szekrényben lógó néhány ruhámat. Végül legyintettem és nyakba kötős trikó - halásznadrág kombináció lett a nyerő. Egy fokkal jobb, mint a gyűrött strandruha...

Mire végeztünk a vacsorával, esteledett, félhomály ülte meg a kertet. A terasz végén egy férfi ült, gitárral a kezében, előtte mikrofon.

„...As hope and promise fade
And the sun forgets to rise
I’m lonely and I’m thirsty
But it’s better I stay dry
No more than two drinks away
From crying...”(2)

Beleborzongtam. A gitár tiszta hangja, a férfi éneke olyan tökéletes volt, hogy az egész pillanat megdermedni látszott, belevésődött az emlékezetembe.

- Jó lesz ez, Zsolt, szerintem gyere, nézzük, hogy szól a tiéd – Gábor ült ott, gitárral a kezében.

A Zsoltnak nevezett is széket, gitárt fogott és végigpengette a húrokat. Gábor fölállt, tett néhány lépést, hallgatta, aztán elégedetten bólintott.

- Hát akkor kezdjük – és oldalra nézett, a székek közé, ahol megláttam Hunor szőke fejét. A kisfiú lelkesen tapsolt.

- Jó estét mindenkinek. Régi barátommal, Gáborral úgy gondoltuk, leporoljuk kicsit a gitárokat...

- Csak a tiédet kell porolni, az enyém használva van...

A vendégek nevettek. Most ismertem meg a másik férfit: a panzió tulajdonosa volt, aki megérkezésünkkor kedvesen fogadott minket. Zsolt a közbeszólástól nem zavartava magát, folytatta.

- és előadunk néhány jó kis nótát, olyan mindenfélét. Kicsit rockosat, kicsit lightosabbat, majd meglátjuk. Ha emlékszünk rá, akkor saját szerzeményt is játszunk majd, a régmúltból.

Leültem egy hozzájuk közeli székre. Összetalálkozott a tekintetem a Gáboréval.

„...Itt állsz előttem lehunyt szemmel
Nem törődtem már a részletekkel
Mikor megérint a vágyad, éget a lázad
Én átölellek lassan, ahogy vártad
Tudom mindig vártad...”(3)

A két gyerek már egymás mellett állt és teljesen átadták magukat a zenének. Egész testükkel hallgatták, lenyűgözve, boldogan, ragyogó szemmel. Én viszont egyre többször kerestem Gábor ragyogó szemét, hogy aztán újra meg újra félrekapjam zavartan, ha összetalálkozott a tekintetünk.

A zene, amit játszottak, ismerős volt és szívemnek nagyon kedves. Volt, amit nem ismertem fel, de a szöveg magával ragadott.

„szavak a szájban
sebek a szívben”(4)

Lassan kortyoltam a hideg italt és amikor elhalt az utolsó hang is, akkor kaptam csak fel a fejem.

- Köszönjük – mosolygott Zsolt a tapsoló vendégekre. - Talán meg is ismételjük, ha Gábor barátom haza nem megy inkább.

- Nem voltál olyan rossz, tudsz azért még... - és félretette a gitárt, felvette a poharát és az asztalomhoz lépett.

- Szabad?

Mellém ült, hogy ő is lássa a két gyereket, akik most épp zenekart alakítottak. Levente bőszen dobolt egy kövön, Hunor pedig léggitározott a hangszóróból áradó jó kis rockandroll hangjaira.

- Mit iszol? - nézett a poharamba. - Sört?

Ahogy a poharam fölé hajolt, combomhoz ért a combja. Hirtelen nagyon melegem lett.

- Nem sokáig maradok lent -nyögtem ki gyorsan. - Leventének le kell feküdnie.

- Megkérem Zsófit, Zsolt feleségét, hogy rá is legyen gondja. Hunor is vele lesz ma, egy kicsit zenélünk még Zsolttal. Ez egy ilyen zenés rendezvény lett.

A gyerekek lassan elunták a játékot és visszajöttek az asztalunkhoz. Gábor Zsolttal beszélgetett, de most felállt.

- Gyertek – fordult felém – ,megkeressük Zsófit és a kislányát. Ellesznek ők szépen, jót alszanak, mi meg beszélgetünk még egy kicsit.

Zsófi csinos, kedves fiatal nő volt, vele is találkoztunk rögtön az érkezésünkkor. Kislánya már álmosakat pislantott, akár csak a két „nagyfiú”. A szoba,a hová vezettek minket, a kislány szobája volt, két vendégmatraccal kiegészítve.

- Pizsama? Fogkefe? Mesehallgató fülek? Alvósjószág? Minden megvan? Eldönthetitek, ki kezdi a fürdést.

Mivel Hunor a fürdő felé indult, mozdult rögtön Levente is.

- Jó kezekben vannak.

- Tudom.

- Akkor mehetünk is vissza. Hozok még sört. És még eljátszunk egy-két számot Zsolttal. Lehet, hogy nagyon hamisan, de nagyon dögösen fogunk játszani.

Hozott még sört és valóban eljátszottak még egy-két számot. Olyan túláradó, olyan vad életöröm lobbant fel bennem, amit évek óta nem éreztem.

A zene és az ital túl sok volt nekem. Gábor illata, a közelsége elmosott bennem minden gátlást. A panzió falának dőlt, én a nyaka köré fontam a karjaimat. Talán mondtam is neki valamit, de azt hiszem, nem volt fontos. Értette volna, akkor is, ha nem szólok semmit. A szobájában kötöttünk ki.

Mohón vetkőztettük egymást, csókolt, csókoltam. Simogattam, érinteni, érezni akartam.

A lendületünk azonban elfogyott.

- Azt hiszem, én ebből a tárgyból korrepetálásra szorulok – nyögtem. - Elég ügyetlen vagyok...

- Hát, ez most nekem sem megy... - elsimította a lepedőt. - Próbáljunk meg aludni.

Átölelt, hozzá simultam és szinte azonnal megéreztem a kezét, ahogy a mellem után nyúl. Felnyögtem a vágytól. Éreztem, hogy kíván, mégis eltolt magától.

- Ezt most így.. ezt nem... nem tudom. Összezavarodtam.

Én is. Megijedtem a hirtelen támadt vágytól, az érzések összekuszáltak bennem mindent, a jól felépített magányomat és zárt kis világomat. Jött ez az ember és felborít mindent.

- Most már tényleg aludjunk.

Azt hiszem, elég sokat forgolódtunk reggelig.

- Huhh – megborzongtam. - Biztosan reggel van?

- A jelek szerint eléggé úgy tűnik. Nem sokat aludtál.

- Ááá, én remekül aludtam, mint a bunda...

- Aha. Én is -Gábor a tenyerébe hajtotta a fejét, nem nézett rám. - Ne haragudj, tudom, hogy mást vártál az éjjel. Tudod, hiába váltam el, hiába vagyunk külön, valahogy nem tudtam elszakadni tőle... És ez így nem megy.

Végigsimítottam a vállán, a hátán és még erősebben fogott el a vágy, hogy átöleljem. De ahogy hozzá értem, remegni kezdett a térdem, kifutott belőlem minden csepp erő.

Visszamentem a szobámba, rendbe szedtem magam és amikor már úgy gondoltam, Levente is felébredt, érte mentem.

A zűrzavar egyre csak tombolt bennem. Minél többet gondolkodtam, annál inkább éreztem a vonzódást, a vágyat Gábor iránt. A közelségére vágytam: mellette úgy éreztem, biztonságban vagyok, felenged az évek óta gyűlő fájdalom, nem kell erősnek, sebezhetetlennek lennem. A belőle áradó nyugalom és erő, életkedv engem is feltöltött, magával ragadt. És már azt is tudtam: őrületesen kívánom.

Viszont a történtek elbizonytalanítottak. Legjobb lesz, ha elkerülöm. De hát annyira jó volt minden perc!

Elkerültem. A strand helyett a pályaudvarra mentünk, hogy vonatozzunk egy kicsit, keressünk valami közeli látnivalót. Mozgalmasat, ami szórakoztatja Leventét és leköti az én csapongó gondolataimat.

A kóborlásunk délutánig tartott, az idő is kegyes volt hozzánk, a nap is enyhébben sütött. Fiamnak elege lett a víznélküliségből, hát a strandon kötöttünk ki újra, ám sem Hunor szőke fejét, sem Gábort nem sikerült megpillantanom, akárhogy is nézelődtem.

A panzió kertjében vacsoráztunk. Elkeseredve nyugtáztam, hogy ez felettébb rövid nyári fellángolás volt. És mint ilyenkor szokott tenni az ember, fogtam a telefont és sms-t írtam Gábornak.

„Örülök, hogy veled lehettem, jól éreztem magam.”

A válasz szinte azonnal jött.

„Nekem is nagyon jó volt. Majd ismételjük.”

Eszeveszett öröm száguldott végig bennem.

„Mikor?”

- Mondjuk most -annyira meglepődtem, amikor megszólalt mögöttem, hogy majdnem leejtettem a telefont.

- Mióta vagy itt? Ha tudom, nem írok sms-t.

- Most értünk le. Úgy beszéltük meg Zsolttal, ma este is játszunk néhány dalt. Holnapután már utazunk haza. Régi jó barátom, régen komolyabban zenéltünk együtt, de amikor ide költöztek, vége lett.

„Holnapután már utazunk haza.” Szinte csak ezt hallottam meg az egészből. Mintha beledöccentem volna egy nagy, sötét gödörbe.

- Mi a baj?

- Mi is utazunk majd haza...

Kitalálhatta, mire gondolok. Kicsit igazított a székén, úgy, hogy összeérhessen a combunk, a vállunk. Szinte fürödtem a kisugárzásában, az elevenségében, az erejében.

Kiitta a sörét, rám mosolygott, fogta a gitárját és a székét, hogy helyet keressen maguknak a terasz végén.

Zenéjük ezúttal is lenyűgözött. Zsolt énekelt, de Gábort figyeltem. Mint ragyogó fényképek, úgy maradt meg bennem ezek a pillanatok.

Ismét a szobájában fejeztük be a napot. Most lassan, nem olyan mohón, nem sürgetve semmit, türelmesebben. Játék volt, felfedezés. De milyen játék! Úgy érzetem, belehalok a vágyba, belehalok, ha nem simogathatom, ha nem érezhetem magamban. És ha belém hatolna, azt nem élném túl... Egyszerű lélek vagyok, úgy gondolom...

Addig jutottunk, mint az első alkalommal. Amikor fáradtan átölelt, hogy aludnánk végre, csak sírni maradt erőm. A kavargó érzelmek, a vágyakozás, az, hogy vele jó, hogy sok-sok év után újra merek hinni, álmodni... Nem mertem elmondani neki. Miért is mondanám? Álmokat? Félelmeket?

Nem tudtam elfojtani a sírást, nyilván érezte: rázza a vállam a zokogás, hiába húzódtam távolabb tőle. Utána nyúlt, átölelt és nagy nehezen elaludtunk.

Az utolsó nap gyorsan elrohant. Együtt voltunk. A két gyerek egészen elkedvetlenedett az elválás gondolatától, de ugyanilyen gyorsan meg is vigasztalódtak, amikor rájöttek, milyen közel is lakunk egymáshoz. Máris szőtték a terveiket, hogyan fognak találkozni, mit fognak együtt csinálni, mi van otthon a szobájukban,amit a másiknak feltétlen látni kell.

Amikor Levente és Hunor délben elaludtak, Gábor átölelt. Ismét csókolt, de most nem olyan mohón, mint az első koncert utáni éjjel. Hagyta, hogy simogassam, kényeztessem. Játszottam vele, adni akartam. Hálás voltam minden percért, amit vele tölthettem. Olyan boldog voltam, amilyen nagyon régóta nem. Azt akartam, hogy mindezt megérezze az érintéseimből. És közben elvette az eszem a vágy. Ahogy a mellemhez ért, felnyögtem. Ismét a kezembe vettem, aztán a melleim közé, majd újra simogatni kezdtem. Hozzá dörgölőztem, magamhoz, a hasamhoz szorítottam. El akarta tolni a kezem, de nem hagytam. Hallottam, ahogy felgyorsul a lélegzete és tovább játszottam vele. Egészen addig, amíg az ujjaimat, a bőrömet el nem borította a forró nedvesség. Annyira szorosan ölelt magához, hogy alig kaptam levegőt. És azt a boldogságot, elégedettséget aligha lehet szavakba önteni.

- Gyorsan lezuhanyzok – suttogta végül.

Utána mentem és néztem, ahogy a vízsugár alá áll. Gyönyörködtem a testében, izmai játékában, abban, ahogyan rám mosolygott. Láttam, hogy ő is ugyanígy mért végig.

Mire kész lettem, ő a kis szobák közötti ajtóban állt. Próbáltam átbújni a karjai alatt, de nem hagyta, magához húzott. Csak álltam kicsit, hallgattam a szívverését és mire mondhattunk volna bármit, Hunor a másik szobában felült.

Elhúzódtam tőle – mintha rosszat tettem volna.

- Mikor mentek haza? - nézett rám barna szemeivel a kisfiú - Vonattal mentek? De ha mi is holnap megyünk, meg ti is, miért nem jöttök velünk? Tőlünk már gyorsan hazaérnétek.

- Az autótokban csak egy gyerekülés van – emlékeztettem Hunort. - Leventének is kellene. Meg aztán vonatjegyünk is van már... Reggel korán indulunk. Ma még délután strandolhattok együtt. Aztán meg... Majd megbeszéljük telefonon, hogyan találkozhatnátok.

Az utolsó szavaknál már Gábort néztem, ő bólintott.

Este a bárpultnál koccintottunk egyet, Zsolt invitálására.

- Szeretnék veled aludni. Szeretném, ha átölelnél ma éjjel. Akkor is, ha csak... Szóval, ha csak alszunk...Jó leszek, nem csinálok semmit, ígérem – olyan halkan suttogtam, hogy nem voltam benne biztos, meghallotta-e.

- Na, ne kábíts! Nem csinálnál semmit, ugye?- nevetés bujkált a hangjában. - Nagyon fáradtak lennénk reggelre... - Elkomolyodott. - Elég sokat fogok vezetni holnap. Te meg még többet vonatozol... Inkább ne.

- Rendben.

- Bepótoljuk, ígérem!

- Szavadon foglak... Reggel nem foglak felébreszteni, úgyhogy... Jó utat nektek és vigyázz magadra meg a fiadra!

- Köszönöm. És szoktam, lassan negyven éve gyakorlom a magamra vigyázást...

Hozzám hajolt és csókot adott a számra, én pedig már mentem is fel a lépcsőn. Végigsimítottam a karján, de vissza már nem néztem.

A vonaton Levente hamar elaludt, hiszen valóban nagyon korai volt az ébresztő. Néztem egy darabig, aztán a lassan feljebb kúszó vörös napkorongra pillantottam és ismét eltöltött a hála.

Hálás vagyok, hogy megismerhettem, hogy segített meggyógyulnom, kilábalnom sok-sok év keserűségéből és fájdalmából, hogy pont olyan, mint amilyen férfiról eddig álmodoztam. Hogy megmutatta, milyen életöröm van benne és segített előhívni azt, ami bennem rejtőzött.

Elővettem a telefonomat, a fülhallgatót és elindítottam a zenelejátszót.

„...Itt állsz előttem lehunyt szemmel
Nem törődtem már a részletekkel
Mikor megérint a vágyad, éget a lázad
Én átölellek lassan, ahogy vártad
Tudom mindig vártad..”(3)

Összerezzentem a telefon jelzésére: sms érkezett.

„Szombat este ráérek. Emlegettél valami tokajit. Ha áthozod, megihatjuk... Gábor”

Azt hiszem, jó úton járok. Valami olyan úton, ami igazán hazavezet.

2013.01.20.

Idézetek

1: Mátyás Attila: Holnap

2. Chris Cornell: As hope and promise fade

3. Mátyás Attila: Nagyon mély

4: Egy születő Frank Drebin-szám szövege, bár nem vagyok biztos abban, pont így hangzik. Sőt az sem biztos, hogy van benne ilyen. Bocsánat. És köszönet érte.

Kapitányom, íme a boldog befejezés.