October-koncert ;)

Részlet a  Kezdetek c. novellából.

Huszonkilenc.

Pizza illatát éreztem meg legelőször, amikor az Erőd ajtaján beléptem. A színpadon az előzenekar kereste a harmóniákat, amik talán a sörös palack mélyére rejtőztek ― legalábbis abba tekintgettek a srácok. Gondoltam, ez nem lehet olyan rossz ötlet és kértem a barna pultos lánytól egy kis üvegeset. „Gyereknek gyerekadag” ― húztam el a számat és közben Halmost és Petit kereste a tekintetem. Egyiküket sem találtam, mások feszítettek erődös pólóban, két viszonylag új srác köszönt rám a pult mellől. Ismertem már őket, aranyosak voltak, jó fejek, de meglepett, hogy Halmos nem jött és nem is szólt. Na de ha nem, hát nem. Majd elmondja, mi történt. Én ma koncertre jöttem, kikapcsolódni, tartani szerettem volna magam ezen szent elhatározásomhoz.

Jók voltak a srácok, zúztak rendesen, de igazából nem ragadtak magukkal. Bizonyára bennem volt a hiba, nem hangolódtam rájuk. Nézelődtem, sétáltattam a sörömet, míg meg nem pillantottam a riporteremet egy pizza és egy sör társaságában. Egy fehér lapra firkált valamit óriási ákombákom betűkkel, egy asztallal odébb felfedeztem a zenekar plakátról ismerős többi tagját is. Nagyon vártam őket, néhány bennfentes szerint igen jó bulit kerekítettek legutóbb is. És persze nagyon kíváncsi voltam, hogyan énekel az, akit ilyen bársonyos hanggal áldott meg az Ég.

Mászkáltam még egy kicsit, ismerősöket keresve, váltottam pár szót a tulajjal, a pultos lánnyal, míg a Depth Intoxication nem kezdett felhurcolkodni a színpadra. Az énekes jött, ment, kontroll-ládát ellenőrzött, farzsebből előhúzott kis flaskából kortyolt, színészkedett, pózolt a színpad mellett a társainak, majd lassan-lassan elkészültek.

Már az első szám váratlanul ért. Dallamos rockzenének nevezik az ilyet a szakirodalomban, de ez valahogy több volt. Képeket láttattak, képek áradtak, érzelmek, félelemek és álmok. Álltam egy egy oszlop mellett, falnak vetett háttal, fekete pólóban, farmeresen-bakancsosan és egyszer csak azt vettem észre, hogy kezem veri a ritmust a combomon,megmozdul a lábam, a testem. Néztem az énekes feliratos pólóját, szakadt nadrágját, sötét szemeit, azt, ahogyan mozog, ahogy betölti a színpadot. Jelenség volt. És a hangja... Borzongató.

Szövegelt a számok között, a kezébe nyomott üvegből sört ivott, rám vigyorgott, sőt ivásra szólított fel, de csak a fejemet ráztam és nevettem válaszul.

De a következő dalnak már nem tudtam ellenállni, a cimborák magukkal cibáltak, hát ráztam én is hajam velük, énekeltem a refrént és úgy éreztem, hozzám, rólam szólnak a dalok. Egyik cimborám átkarolta a vállamat, nem volt már józan, a szeme lelkesen csillogott:

― Csak őszintén! Énekelj, ha úgy érzed, hogy énekelned kell!

Én pedig őszinte voltam, azt hiszem. Úgy éreztem, elszáll az idő, aztán meg hogy áll, megdermedt a pillanat. Lúdbőröztető érzés volt.

Egyszer csak vége lett, elültek az utolsó hangok is, a ráadás ráadását játszották már, egy lassabb nótát, amit ismét az oszlopnak dőlve hallgattam.