A piros cipők meséje

A piros cipők meséje

Csapdába estem.
Vergődöm benne, olyan vagyok, akár egy sebzett állat.
Szabadulnék, lerágnám már a lábam.
Hiába.
A béklyó erősen tart, innét már nincs tovább.
Hát nézd meg csak a vermedet,

nézd csak a csapdát!
Gyönyörű cipő ez, igazi műremek,
táncra termett, csodás cipő
és nem enged.
Szorítja már a lábam,
húsomban megtapadt,
eggyé vált velem.
Én vettem el, én nyúltam érte,
csábító kincs, csábító fénye.
Azt ígérte, kárpótol majd:
olyan lesz, mint a régvolt.
Olyan lesz, mint amit én csináltam,
ami ócska rongyok piros halmaza
A régi életem. Kézzel, véremmel varrt piros cipőim.
Tűzbe vetették őket egy este.
Mennyi munka volt, mennyi öröm!
Csupa szín, csupa tarkaság!
Másnak filléres kacat,
nekem a rongyokból varrt,
szívemből született alkotás.
Felmorrant a tűz és elemésztette.
Egy kicsi világ most oda.
Lesz helyette más, jobb, szebb,
csak gyere!
És én mentem.
Meleg volt odabent, de rossz szagú meleg.
Fojtogató a csend, az illedelmes némaság.
Csak megfigyeltek, de senki sem figyelt rám.
Jó vagyok-e, szép, csinos és elegánsan öltözött?
És vendéglátóm szólt:
válassz magadnak cipőt!
Jót válassz, ünnepre megyünk!
Hogy nevettek rám a csillogó piros cipők!
Hogy csábítottak!
Eszembe juttatták a régit, az álmokat.
Otthon fel sem vettem, csak néztem, néztem.
Ragyogtak.
És ünnepre mentünk, szigorú, csendes ünnepélyre.
Fekete ruhában.
De a cipőim hogy ragyogtak!
Cinkosan vigyorgott rá az út széléről az obsitos.
Piros cipők, táncos cipők -
kacsintott.
És megőrültek a cipők a lábamon!
Táncoltak, őrült táncot.
Át a városon.
A kerteken.
Temetőn, erdőn, sírokon.
Csapdába estem,
nincs kiút.
Fáradt vagyok, nem kell a tánc.
Nem kell a ragyogó szép cipő.
Régi rongyok fércelt halmaza,
két kezemmel alkotott világ,
visszasírlak, visszakérlek,
de nincs tovább.
Lábam sincs már, nincs cipőm,
de néha, ha a tüzet nézem,
a lángok között keringőznek
elátkozott kis cipők.

2012.11.11.