„És mondd, mi van, ha
nincs is lélek...”
(October: Ha még sincs
lélek)
Robinak a dalokért
Tamásnak csak úgy
Az October zenekarnak, mert vannak megint
Azoknak, akik keresztbe tettek nekem
2016 és március. Korán
jött a tavasz, korábban, mint emlékeim szerint bármikor. A nap
ragyogott, még Pest szürke, összesimuló, rideg házai közé is
utat talált, az ember vére pedig pezsgett. Az enyémet nem a
szerelem, nem is a nap tüze hevítette: még mindig a bosszú
lobogott benne, az sürgetett. Az tartott Dávid Zsolt klubjában, az
suttogott szavakat a fülembe, amikor a boxzsákot rúgtam, az
villantott képeket előttem, amikor a lőtéren célra emeltem a
P239-et.
Zsolt tudott a
dolgaimról. Tudott Halmosról, tudott – hogy ne tudott volna –
Ákosról, Ákos haláláról. Neki, meg a nemzetbiztonsági
kapcsolatainak sokat köszönhettem. Azt hiszem, többet tett ő
értem, mint bárki más.
Annak az október végi
éjszakának minden pillanata az emlékeimbe, nem is, a lelkembe
égett. A nedves, karcos neszek, a morzsává hullott üveg
csikorgása. Az ázott avar szaga a törött ablakon túlról, vér
és lőpor szagával. Vér a padlón, az ablakpárkányon, a falon.
Vér Ákos pólóján és a kezemen.
A nyomozás a gyilkosa
után. Ez volt az ételem, italom, a levegőm: megtalálni és
megtudni: miért??? Megtalálni és kamatostul megadni neki mindent.
Megtalálni és megismertetni annyi kínnal, amennyivel csak lehet.
Az üres, kiégett,
lepusztult raktár – igazi patkánycsapda... Ott kaptam el a
fickót, addig a sötét sarokig loholtam a nyomába.
Minden emberség
kiveszett ott belőlem. Amikor utolértem, már nem volt lőszere,
nem volt semmije. Megütött és én abban a pillanatban megvadultam.
Senki nem volt most ott, hogy visszafogjon, de mégsem öltem meg.
Nem akkor öltem meg.
Valami ócska madzaggal
kötöttem össze a csuklóit, aztán otthagytam. Reggeltájban
mentem csak vissza.
- Miért? Ki bízott meg
vele?
Nem beszélt. Legközelebb
már egy oltópisztollyal érkeztem: sokba került az igazságszérum,
de ha a fél karomat kérte volna a díler, azt is megadom érte.
Elmondhatatlan volt a
bűz: a falakat feketére festő lángok közt emberek haltak meg nem
is olyan régen. Bűzlött a fickó is, lábán a seb váladékozott,
lépteimre patkányok futottak szét.
Mégsem adta olcsón
magát. Mint egy veszett állat, vicsorogva és hörögve igyekezett
megrúgni. Belenyomtam a szérumot és vártam.
Amikor Ákost emlegette,
elborult az agyam. A rúgásaim nyomán újra felszakadtak a sebek –
hogy én mit kaptam, nem törődtem vele. Még egy adagot nyomtam
bele, aminek már nem tudott ellenállni. Beszélt. Én pedig
megöltem.
Emlékszem a számat
elöntő keserűségre, amikor a Tisza-part szürke ege alatt
öklendeztem. Emlékszem, hogy Dávid Zsolt, a mesterem, a
majdnem-barát szedett össze és vakart ki a szarból. Nem tett
szemrehányást, nem emlegetett sem embert, sem Istent, se semmit.
„Este nyolckor te vagy Istvánnal a kapuban.” - és mindent ment
tovább.
A kocsmájában melóztam.
Kidobó lettem – szó se róla, nem a legbékésebb fajta... És
mellette mindent elvállaltam. Ma már tudom: kerestem a balhét,
hogy bizonyítsak. Hogy hírnevem legyen. Hogy AZ A ROHADÉK tudjon
rólam. Tudja, ki vagyok. Tudja, hogy meg fogom találni. Hogy mire
megtalálom, féljen.
Mert én már tudtam,
kivel állok szemben. Dr Herman András. Tudom a neved, tudom, ki
vagy és megtalállak.
Emlékszem a
tetoválómester csontos ujjaira, ahogy az I HATE YOU gót betűit
kanyarítják a papírra.
Zsoltnak időnként
komolyan meg kellett mozgatnia a szálakat az érdekemben. Szerintem
a nyugdíját kockáztatta miattam. De megoldotta. Én meg
törlesztettem, ahogy tudtam.
A tavasz nekem a
vándorélet kezdetét jelentette hosszú évek óta: fesztiválok,
koncertek – ott dolgoztam, ahová hívtak.
Február végén egy
plakát került ki a Rockterem falára. Koncert: a Depth Intoxication
újjászületése... Megrohantak az emlékek: egy szegedi klub, egy
kékben tobzódó plakát, a zene áradása és Halmos. Halmos meg a
régi szerb templom, Dávid Zsolt akciója, az eltűnt és megkerült
lány. A riport a szegedi tévében. Márai Levente, a bársonyos
hangú, göndör sörényű riporter, a Depth Intoxication énekese.
A zenéjüket szerettem
nagyon. Felkavart, megfogott, de mivel szinte minden számukba
beleértettem Halmost és a dolgainkat, nem hallgattam. Vad zenéket
hallgattam, amivel a világba üvölthettem a gyűlöletemet, a
gyászomat, azt a végtelen magányt, ami Ákos halála óta vett
körül. De most, hogy a plakátot megláttam, előkerestem a
fekete-fehér, meg a csupa kék lemezeket.
Álltam esténként az
ablakban, figyeltem a távolban kígyózó síneket, aztán meg a
sötétség beálltával az ismeretlen célok felé robogó
fényfüzéreket. A Depth Intoxication dalai lassan elcsitították a
fájdalmamat. Már nem volt az az éles, forró, üvöltésre
késztető. Tompa lett, belenőtt a húsomba, ott lüktettet a
szívemmel egy ütemre.
Úgy gondoltam, elmegyek
a koncertre. Szabadnapot kértem aznapra Zsolttól és vártam
az estét.
Élénkek voltak a régi
emlékek: Levente, ahogy jön-megy a színpadon, ahogy pózol és
hülyéskedik a társaival., ahogy felém int a sörével és rám
nevet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése