Szülőként megélni

Szülőként megélni
Amíg nem volt gyerekem, csak elképzeltem, milyen az az érzés, amikor rettegsz valakiért. Élénk a fantáziám, nagyon is. Bármit el tudok képzelni - néha elgondolkodok, hogy talán ez lehet a gond... De azt nem tudtam elképzelni, milyen félteni a gyerekemet.
Féltettem a szerelememet, nehogy rossz történjen vele. Én nagyon tudok szeretni: bárki, aki közel kerül hozzám, akit szeret, azt szívemből szeretem. Nem tudok félig. Én belehalok minden szerelembe. "Semmiért egészen..."
De így vagyok mindennel: csak szívből tudok csinálni bármit: írást, munkát, otthon a háztartást. És hiszek is olyankor. Tudom, hogy kell csinálni és hogy ez a jó.
De azt megélni, milyen a KELL, azt akkor tanultam meg, amikor a gyerekemet KELLETT vinnem orvoshoz, ide-oda.
Szolnokra, neurológiára.
Egyedülálló anya, akinek sem autója, sem jogosítványa. Akinek a testvére dolgozik, a szülei idősek, betegek, mozgáskorlátozottak.
Babakocsival tőlünk az állomás 40 perc. Igen, szakadó esőben is. Hóban, jeges úton több. Kimentem.
A hét hetes babát nem lehet feltenni a vonatra a mélykocsival. Mózeskosár. Cipeld. Aztán a három hónaposnak már sportkocsi (azt hiszem, ötöt fogyasztottunk a három év alatt, míg kocsiztunk...)
És tudod, lehet, hogy tényleg buddhista vagyok (a neurotikus fajtájából), de az is lehet, hogy az anyaság korai tünetei ezek:
- szállnál fel a vonatra - tömeg
arrébb mégy egy kocsival - ott is
felmászol a mózeskosárral, megállapodsz a folyosón- szuszogsz -gyerek a kosárban a földön
Erre jön egy ideges alak, hogy miért állod el a folyosót, hogy tud így felszállni?
És ekkor udvarias mosollyal közlöd, hogy te sem szórakozásból állsz a folyosón a csecsemőddel és a felszállás úgy megy, hogy leszáll, keres egy másik ajtót és az lesz a helyes megfejtés. És nem rúgod le. Pedig szeretnéd. Vagy sírni szeretnél, de addigra beér a vonat Szolnokra és le kell szállni és meg kell keresni a buszt.
És végre beérsz a kórházba, ambulancia. Kitöltik a papírt és helyed már nincs, hiszen vannak a tiédnél jóval kisebb, koraszülött babák, tehát te már a földön ülve szoptatsz. Vagy szoptatsz már bárhol, ülsz a táskán, a hátizsákon, a frissen vásárolt pelenkacsomagon.
És akkor is te vagy az utolsó, ha elsőként érkeztél. És vársz, hiszen a tiéd egészséges!!! És végignézed a Down-kóros szívbeteg kislányt, aki odabújik és megölel és gyengéd puszit nyom a kisfiad talpára és az öledbe ül és mesél és kérdez: csak nem beteg a kisfiú is???
Látod azt a koraszülöttet, akit a Peter Cherny Alapítványos mentő inkubátorban hozza és nem nagyobb a két öklödnél. Végighallgatod a nálad is fiatalabb anyukát, aki megköszöni Istennek, hogy egyáltalán oda jutott, hogy méhen belül még, de megoperálhatták a kisbabáját és csak enyhe rendellenességgel született.
Látod a kisfiút, aki alig tisztul fel az epilepsziás rohamokból és hatévesen babakocsiban fekszik.
Hallod, ahogy oda fordul egy nagymama a főorvosodhoz, akire te is vársz:
- De mondja meg, főorvos úr, hogy lehet egy kisbabával vonaton utazni? Sehogy. Még autóval is alig - és számolod: anyuka, apuka, nagymama, nagypapa, sógor... Lóbálják a slusszkulcsot.
És amikor bejutsz végre - fél egy már rég elmúlt... - csak ránézel a dokira, akit ismersz még gyerekkorodból.
- Tudja, főorvos úr, lehet kisgyerekkel vonattal utazni. Még egyedül is. Csak ... ku... csak nagyon nehéz...
És rád néz.
Kérdez. Apáról. Családról. Mondod, amit tudsz. És a szégyen, hogy te kevesebb vagy, mert nincs apa. Hogy bűnös vagy, mert nincs apa. Hibáztál. Nem adtad meg, amit egy jó anya megad a gyerekének. Hogy mi múlt rajtad.
Protokoll van. És még... Egészségügyi dolgozó vagy - ha senkinél soha, nálad biztos beüt a krach. Ezt senki fel nem vállalná. Nem veszi le a diagnózist. Csak ha végigcsináltad.
Veleszületett vízfejűség.
"Ha tagadsz, állítasz..."
Annak idején beszélgettem a gyerekem apjával( aki nem volt még apa akkor): mi lenne, ha sérült gyerekem születik.
Nem tudnám ellátni, mondtam én. Nem lenne erőm, nem tudnám tenni, amit kell. Biztos intézetbe adnám, ahol gondoskodnak róla... Ilyen terhet...
Vigyázz, mit kérsz!
Mert nekem megmutatták, hogyan kell. Megtudtam, mit tesz az, akinek sérült gyereke születik. Harcol. Csinálja a napi dolgait. Káromkodik, sír, szidja, akit ér, ölel, akit ér. De megy. És megint és megint.
És nem hiszi el, hogy pont ő.
Dühös: ráment a munkahelyem. Hiszen mehettem volna dolgozni. Akartam.
 Dühös: oda a másoddiplomám. Gyes alatt ingyen meglett volna és akkor jobb eséllyel...
Fáradt, ingerült. Azzal ordít, akivel nem lenne szabad. Nem érted? Nem segítesz?
És jön a szégyen. Persze, hisz gyenge vagy. Bírnod kéne. De nem bírod.
És mesélsz. A fiadnak. Mindent, mint verset, úgy sorolod, mi volt. És mit szólsz ehhez? Látod, látod...
Közben jársz orvostól orvosig. Minden hét így telik: háziorvos - beutaló és ellenőrzés, hogy utazhatsz vele - szakorvos - lelettel vissza. Ó, hát ez teljesen jó - pont mint a múltkori...
KutacsUH. MR. Semmi kórjelző. UH megint. És ekkor jön majd a végszó: a diagnózis veleszületett vízfejűségről nagyfejűségre módosítható...
Kardiológia, Pest.
Az előzmény? Magzati UH, 30. hét. "A magzat szívének mérete a mellkas átmérőjének felét meg haladja, javasolt magzati echokardiográfia..."
"Nyugodjon meg, anyuka, ne idegeskedjen." "Kér majd időpontot és ott megnéznek mindent."
Dátum? December 27...
Vizsgálat időpontja: január 6.
Emlékszem, ahogy zokogva kiáltottam rá a nagymamámra, aki elújságolta, mennyi pénzt gyűjtött már a kis "Fincánkának": "még azt se tudjuk, megszülethet-e!!!"
Mert nem tudtuk, mi ez. Mi lesz a szívével, a tüdejével, mi ez az egész.
Echocardiográfia? Gottshegen György Országos Kardiológiai Központ, Pest.
Végigülni fél napot, harminckét hetes  terhesen. Nézni, hallgatni a másik tragédiáját. A tiéd csak mese. Álom.
És a végeredmény? A professzor asszony kedves, kedvesebb, mint egész nap bárki. Mosolyog és megsimitja az arcod. "Ne féljen, anyuka."
"Persze, szülhet majd ott és úgy, ahogyan következik, ahogyan akar és tud. Határértéken belül vannak az értékek. Itt írja alá, anyuka..."
A szülés? Ahogy eltervezted... :) "Tessék engem felpofozni, mert olyan hisztis vagyok"
De nem pofoznak fel, tizenegy-két-három óra múlva sem.
"Ebből a gyerekből katona lesz, mert szalutálva jött a világra."
Nem, nem kopasz, szemöldöke is van. Mindene megvan. Kisfiú. Hogy hová viszik? A gyerekosztály főorvosa, a kardiológus megvizsgálja. SzívUH, meg minden,
És a szülőágyon, az őrzőben, délelőtt tíz körül a megmeredt, jéghideg lángos a legeslegfinomabb reggeli és úgy érzed, ki tudnál menni a világból. Nem érted, miért sír az anyád, amikor meglát, csak amikor tükörbe nézel: bevérzett szemek, megpattant erek - lidércnyomás...
De elmúlik ez is. Az, hogy más orchideát kap és"apa szeme fénye " - még sokáig fáj, de megtanulod hamar, hogyan üsd el viccel vagy legyintéssel. Kemény vagy. Anyatigris.
És persze megjárod vele Pestet, a héthetes gyerekkel: kontroll a kardiológián. "Ó, ez jó, a méretek minden határon belül. Csak egy kis pitvari  sövényhiány. Csak egy kicsi luk. De ne izguljon, anyuka, ez rutinműtét, ha mégis műteni kell. De egy éves koráig még be is forrhat. Kezelésre nincs szükség, mehetnek haza..."
És akkor jön a megaláztatás: családi jogállás rendezése. Hivatal. Hogy mire érsz haza? A gyerek sugárban hányt. Ügyelet.
"Milyen anya maga???? Nem veszi észre, milyen a gyerek feje?"
Milyen lenne???? Az enyém. Szép. Gyönyörű,pont, amilyennek álmodtam.
Hogy mik ezek az izomfeszülések? Nem tudom. Családi anamnézis: morbus sacer...
"Anyuka, ha még egyszer hány a gyerek, azonnal visszahozza. És erre most megesküszik!!!"
Kezünkbe nyomta a papírt, csak kint olvastuk el: veleszületett vízfejűség.
És azt hiszem, valahol itt kezdhettem el ezt írni...
Amikor rámegy mindened. Amikor nincs munkád. Nincs lehetőséged. Nincs társad - de tudod, hány esetben omlik össze stabil, biztos kapcsolat, ha sérül, beteg gyerek születik??? Amikor a semmit kell beosztanod, abból megoldanod. Nem a büszkeség visz.
És sírsz. Hogy csak boldog akarsz lenni. Családot akartál. Azt akarsz most is. Egészséges gyereket.
Ez az orvos nem jó. Másik kell. Elvittem. Magánrendelés. Olyan, aki száz éve ismer minket, a családomat.
"Az, hogy nincsenek kifejezett neurológiai tünetek, jó jel. Söntöt ültetnek az agyba. Ha felajánlják a műtétet, fogadja el, lehet, hogy az értelme nem sérült."
Évhalasztás a főiskolán. Aztán megint. Aztán meg már minek? Úgyis oda minden. Tudnál figyelni, ha a gyerek épp  szívműtétre vár? Tudnál jegyzetet venni, ha épp pelenka kell neki?
És magadat hibáztatod. Meg szinte bárkit, hogy miért pont így.
És lassan rájössz, hogy egészséges. EGÉSZSÉGES! Nevet, mászik, beszél, hajaj, de mennyit!
Innét kell felállni. Aztán megint és megint. Könnycsatorna szűkülete. Csípőficam többszöri előfordulása a családban - kiemelt ellenőrzés.
Lehet, hogy autista? Figyelemzavaros?
Fitymaszűkülete van?
Elég már.
Mindent megpróbáltam. Könyörgést, sírást, pert az apával, barátságot az apával, viszonyt az apával. Betegjogi képviselőt, hogy vegyék már le a diagnózist, hogy ne kelljen már járni egy egészséges gyerekkel fagyban-napsütésben-esőben.
Olyan ez, mint a vesekő. Hordod magadban, betokozódva, és néha olyan elmondhatatlan, olyan pokoli fájdalmat kelt, hogy összegörnyedsz, üvöltesz vagy hangod sincs már. Vagy a hétköznapokban viseled csendesen, tudod, hogy van és már megszoktad. Tiéd. Más lennél nélküle...
:(