Sárkány és hold

Második rész

Sárkány és hold

Három halál közül
ha ez választ engem:
mert volna mit szólnom,
némává kell lennem.
De második is van.

Keresztes Ágnes: Ballada

A Semmi örvénye eleresztett, a kavargás elenyészett körülöttem és amikor nagyot sóhajtva kiléptem a fénybe, égig érő, zöld hegyeket láttam. Az ormokon szikrázó fehér hó és felettem a végtelen kékben hatalmas madár vitorlázott mozdulatlan szárnyakkal, árnyéka átsuhant az arcomon. Egy meredély peremén álltam, előttem kitárult a völgy: szemközt teraszról teraszra, kiszögellésről kiszögellésre zubogó vízesés, felette milliónyi kristályszilánk: a vízpermeten ragyogó nap. Vaskos falak ölelte csúcsos tetejű épületek, pirosra festett kapuk, lépcsők hosszú sora egy hatalmas palota előtt – Ryan Se Tun otthona, a Vízfátyol Kolostor. Az én otthonom.

A zuhatag vize gyors sodrású folyóként száguldott a kolostorerőd felé, lent, a katlan alján meglassúdott, és eltűnt az összesimuló fák között. A kolostor udvarán apró alakok mozogtak: zajlott a napi élet.

A kislány futott. Csuklóin, bokáin egy-egy vaskos kötés: apró szemű kaviccsal töltött zsákok. A hegyen felfelé kanyargó ösvény keskeny volt, a lehajló hosszú levelek kardpengeként suhogtak és hajladoztak a sűrű esőben. Futni kell. A csúcs még messze van. Hallotta a társai lábai zaját az ázott avaron. Ha megáll, beérik. Nem érhetik utol. Neki kell elsőnek a csúcsra érnie.

Fent csak a Sanhai várta. Bólintott. „Jó. És most indulj vissza. Úgy, ahogyan a tigris fut...”

A víz, a zuhatag vize sosem volt langyos. Metszően hideg, dermesztő, de kristálytiszta volt. A vízhordó rúd nyomta a vállát, a durva vászon sok meleget nem adott és mikor telik még meg az a nagy dézsa!

A lezúduló eső sártengerré változtatta a szentély előtti teret. Aon Sanhai ült a tető alatt, pipájából fehéren bodorodott elő a füst. A sárban öt gyerek állt, mozdulatlanul, kezük-lábuk-testük belemerevedve a Sárkány-tartásba. A vízcseppek úgy csorogtak le rajtuk, mintha maguk is épp olyan szobrok lettek volna, mint amik kőbe zárva évszázadok óta figyelik a növendékek minden mozdulatát.

„Újra! - nézett fel Lon Sanhai. - Egyensúly! - és ő újra végigcsinálta a 108 mozdulatot. - Jó. Sárkány-állás – a Sanhai intett és két tar fejű növendék lépett a farönkök mellé., aminek tetején már fertályórája egyensúlyozott - Légy mozdulatlan, légy rendíthetetlen, mint a szikla!” - hátán, lábszárán, vállán bambuszbot csattant, de neki állnia kellett, akár a szikla...

Nincs családod. Nincs anyád, nincs apád. Csak a kolostor van. Testvéreid vannak. És a Sanhai. Velük alszol, velük eszel, velük sírsz, velük élsz. Nincs a kolostor falain kívül más világ. A Vízfátyol az otthonod.

A tetováló sanhai tintába mártotta a tűt. - „Gyógyítás Fehér Virága” Kwaan Hua Bai lett a neve és a virág a mágikus erejű fehér tintával a homlokán bontogatta szirmait.

A hajnal már az udvaron találta, Niang Ti-Ku, a Gyógyító, a Hatalmas Kígyó szobra alatt. Újra és újra kezdte a formát. Érezte az energiák áramlását, ahogy forróság költözik a tagjaiba, szétárad és újra visszatér.

Galambszürke ruhája makulátlan tiszta volt, bőre jéghideg a nemrég vett fürdőtől. Állt a szentély előtt és megborzongott. Kétoldalt felduhogtak a dobok, aztán elhalkultak, helyüket átvette egy éteri, tiszta hang: bambuszfurulya. Meghajolt: üdvözlet az ősöknek, az eltávozottaknak, tisztelet és hála a Kígyónak. Lassan mozdult, légzése üteme, szívverése: szél oson a rizsföldek fölött. Lágy a mozdulat, az energiák áramlása mégis oly erős, vibrál, élettel telődik körülötte még a levegő is. Assa papja rámosolyog a kopasz növendékre s int: tovább.

Mozdulatlan szárnnyal ringó hatalmas madár. Sino-Ki tánca ez, ahogyan legyező bomlik a kezében s a szobrok alatt bólint egy fehér ruhás szerzetes, kezében nagyot dörren a madárfejes bot vasalt vége.

A tizenkét szerzetes értő szeme előtt járta különös táncát a lány. Tánc volt ez, olyan forma, amiben benne volt az istenek igaz valója. Íj, kard, tőr, legyező, lándzsa, bot – az istenek gyilkos adománya, számot kellett adnia ezek forgatásának tudományából is.

Újra feldübörgött a dobok földet rengető hangja. Már csak egyetlen forma volt hátra: a Kígyó gyakorlata.

A Hídkeresés, a 108 mozdulat, a Repülő Ujjak – ereiben ott zúgott a Vízfátyol zuhatag ereje, gondolatait tisztára mosták az erdőket fürdető esők.

Fehér a hó a bérceken.

Egy asszony lépett elő a tizenkét szerzetes mögül. Szépsége lélegzetelállító, szürke-földbarna köntösén arany jelek. Ő a Primessa, a Harc Örökéletű Nagyasszonya.

A lány mélyen meghajolt előtte. Az asszony intett – még várt rá egy küzdelem...

A dobok akár a vergődő szív. A dobok a föld morajlása. A vér lüktetése. A diadal csendje.

„Méltónak találtattál rá – mosolygott a Primessa. - vidd hát és tedd ajándékod a szentélybe.”

A lány a tűzhöz lépett. Meghajolt és fohászkodott. „Jöjj, Niang Ti-Ku, gyermeked vagyok! Jöjj, Mindenek Ura, Jádesárkány, Öröktől Létező, segíts meg!”

Ökölbe szorította két kezét és mindkét alkarját a tűz fölött álló edényhez szorította. Égett bőr, égett hús bűze csapta meg az orrát, de ő nem látott semmit, csak a szentély bejáratát. Tizenhárom lépcső és még tizenhárom lépés az oltárig.

Fehér a hó a bérceken.

Az oltár előtt koppan a bronzedény, koppant a homloka is a hűs kövön. Bőre az edényen maradt, a vére végigfolyt a karján. „Ételt, italt adok, vért adok, húst adok.”

A szentély félhomályában a Primessa hozzá hajolt, bűvös érintése enyhet adott, a két seb bezárult s barnás rózsaszín hegként tekergett immár alkarján a Kígyó és a Sárkány.

Kint ismét felduhogtak a dobok.

Fehér a hó a bérceken...

Emlékeztem mindenre. Hazaérkeztem. Itt kell megtalálnom önmagamat és a hazavezető utat.